Amikor rájössz, hogy a gyereked máshogy érzékeli a világot és rájössz arra is, hogy ez nem is akkora dolog
Így kezdődött
Van az a pont, amikor szülőként azt hiszed, hogy már ismered a gyerekedet.
Nálunk ez az egész egészen hétköznapi módon kezdődött.
Megszagoltattam vele dolgokat, olyan tipikus anyás lelkesedéssel: „úristen, ez milyen finom ez a parfűm, érzed?”
És ő csak nézett, és mondta, hogy nem.
Először teljesen logikus magyarázatot találtam rá. Kicsit folyt az orra, pont a COVID utáni időszak volt, mondtam is neki, hogy biztos azért nem érzi, mert meg van fázva. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán újra próbáltuk más illatokkal, esszenciális olajokkal vagy a kávéval, és mindig ugyanaz volt a válasz hogy nem érzi.
Ott kezdett el bennem valami mocorogni, hogy ez talán nem egy átmeneti dolog.
Valódi ok és diagnózis – amire soha nem gondoltunk volna
Szépen, lassan jutottunk el odáig, hogy kimondjuk: lehet, hogy ő tényleg nem érez szagokat, de ez nem egyik napról a másikra történt hanem majdnem egy évbe telt.
Először elmentünk a gyerekorvoshoz, ami ilyenkor az első, legkézenfekvőbb lépés. Onnan továbbküldtek fül-orr-gégészetre. Ott még teljesen más irányból közelítették meg a dolgot: kapott egy kortizonos orrsprayt, azzal a céllal, hogy „felébresszük” a receptorokat az orrában.
Emlékszem, az orvos úgy magyarázta, mintha egy kicsit újra kellene indítani a rendszert. Mint egy defibrillátor — hátha csak „alszik” az érzékelés. Használtuk is rendesen, reménykedtünk, és mintha lett is volna valami halvány változás.
A mentánál, kakukkfűnél, fenyőnél mondta, hogy érez „valamit”. De nem tudta megfogalmazni, hogy mit. Nem illatként írta le, inkább “hideg-friss” érzésnek.
És ott már éreztük, hogy ez nem az a klasszikus „visszajön majd” történet.
Egy barátnőm talált rá egy torinói klinikára, ami kifejezetten szaglás- és ízlelészavarokra specializálódott — ilyenből egész Olaszországban ez az egy van, ide kaptunk időpontot tavaly ősszel.
A nagyon kedves főorvos már az első beszélgetésnél mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem.
Azt mondta, hogy a teljes karrierje alatt még nem látott olyan gyereket, akinek „elment” volna a szaglása egy erősebb megfázás, vírus pl.: Covid hatására, és hogy szerinte sokkal valószínűbb, hogy Dórika soha nem is érzett.
Azt is hozzátette, hogy ez egy olyan érzékelés, aminek a hiányát nem könnyű észrevenni.
Mert ha egy gyerek nem hall, arra hamar rájössz.
Ha nem lát, az is egyértelmű.
De hogy valaki nem érez szagokat? Az simán rejtve maradhat évekig.
Mert azt is mondta, hogy ennek több oka lehet. Lehet egyszerűen genetikai, hogy ez a rész nem fejlődött ki… de lehet egy ritka, komolyabb betegség első jele is.
Ekkor viszont megijedtünk és onnantól kezdve már nem csak kíváncsiak voltunk hanem vártuk a választ.
Javasolta, hogy csináljunk náluk egy MR-vizsgálatot, illetve szaglási és ízlelési teszteket. erre végül február elején került sor.
Az MR-en látszott, hogy hiányzik a szaglógumója és ezzel együtt az is egyértelmű lett, hogy „csak” erről van szó.
Egyrészről megkönnyebbültem, mert nem volt semmi súlyos betegség a háttérben és őszintén felsóhajtottam.
Nem sokk volt, inkább egy furcsa csend leginkább a férjem részéről. Enrico sokkal drámaibban élte meg…
Én igazából elfogadtam ezt a helyzetet rögtön, és konstatáltam, hogy Dóri lányomnak az életében nem idéz elő semmiféle változást, elkezdtem valami egészen mást is megérteni.
Ami sose volt, az nem hiányzik
Az esett le számomra, hogyha valaki soha nem érzett szagokat, akkor nem is hiányzik neki, nem tudja, miről marad le.
Ez az ő valósága. Teljesen természetes neki. Ha kívülről nézed, tényleg nem látszik rajta semmi.
Eszik, vannak kedvenc ételei, reagál — csak máshogy. Neki az alapízek számítanak, és az intenzitás. Minél erősebb egy íz, annál többet ad neki.
Volt egy pont, amikor bennem mégis megjelent egy kérdés:
akkor amit mond, hogy „finom”… az mennyire ugyanaz, mint amit én érzek?
Aztán rájöttem, hogy rossz helyen keresem a választ. Nem az a kérdés, hogy ugyanaz-e, a lényeg, hogy neki van egy saját világa, és a maga módján érzékel.
Sport és értékrend
Egyre inkább azt láttam, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy neki „kevesebb” jutott.
Van egy elképesztően erős, egészséges, életvidám, kíváncsi kislányom aki imádja a sportot amit csinál: atletika.
Olyan természetességgel mozog a pályán, hogy öröm nézni. Versenyeken indul, nála majdnem két évvel idősebb gyerekek között, és nem hogy lemarad — simán ott van az elsők között a futásban.
De ami még fontosabb: imádja.
És én pontosan látom, hogy a sport mit ad neki. Nem csak mozgást, hanem egyfajta belső fegyelmet, tartást, kitartást ad neki úgy és azt, amit én is kaptam 12 évesen a kungfutól.
Könyvek, amik összekötnek
És van egy másik világa is, ami legalább ennyire fontos neki: az olvasás.
Falja a könyveket, de nem csak magának. Kölcsönadja őket a barátnőinek, a nagymamájának, és utána kikérdezi őket az olvasottakról.
Beszélgetnek róla, és ez is egy közös barátnős program lett és ezt annyira jó látni.
Mi múlik rajtunk szülőkön
Dóri egy nagyon önálló és tudatos kislány. Tanul egyedül, nem kell mellette ülni és mindig szép jegyeket hoz haza. Reggel egyedül felkel, elkészül és elkészíti a reggelit magának és az öccsének is.
Ő az a gyerek, aki megkérdezi:
– Ez mennyire egészséges 0-tól 100-ig?
– Mennyi cukor van benne?
Tudja, mi tesz jót neki és mi nem. Egy szülinapi ünnepségen sem száll el az édességekkel, eszik mindenből de mértékkel.
És igen, ezt most kimondom: ez nagyban nekünk, szülőknek köszönhető.
Nem azért, mert tökéletesen csinálunk mindent, nem azért mert merev szabályrendszert alkalmaznánk a gyerekeinkkkel szemben, hanem mert egyszerűen így élünk és ez példa számára.
Ő látja, hogy mi mit csinálunk, hogyan étkezünk, hogy nem bort iszunk és vizet prédikálunk, hanem következetesen élünk és értékrendet próbálunk átadni a gyerekeinknek.
A makrobiotikus táplálkozást nem csak tanítom, hanem itthon az egész családomnak ezen alapelvek szem előtt tartásával főzök. Nem megszállottan és mereven, hanem csak tudatosan.
Mondtam neki, hogy próbáljunk ki sportokat, találjuk meg azt amit igazán élvez, és rátaláltunk az atlétikára. Viszont azt is látja, hogy anya ameddig ő edzésen van szintén elmegy az edzőterembe egy jó csoportos HIT edzésre.
Emlékszem, hogy kiültünk az erkélyre olvasni a napfénybe, és mondtam neki, hogy gyere merüljünk el a könyveinkben. De ezt megelőzően ő engem lát olvasni rendszeresen….főleg nyaraláskor napozás közben a tengerparton vagy a strandon. Így ő is elkezdett olvasni anyával.
Mindig rendszeresen járunk a hegyekbe túrázni apukájával. Mindkét gyerek 3 éves korában van volt egy kis szünet, mert akkor már olyan nehezek voltak hogy nem tudta Enrico őket hegynek felfelé sokat cipelni…..de már tavaly végre oda is eljutottunk, hogy kisebb meg viszonylag nem nagy szintemelkedéssel rövidebb kirándulásokat már Artúr fiam is meg tud tenni.
Ezekből az élményekből jött utána már természetesen hogy amikor érkezett egy lehetőség, hogy csatlakozzon Dóri a Club Alpino Italiano túráihoz, azonnal lelkes lett és menni akart. Mert ez lett az ő természetes közege.
De van ennek egy része, ami nekem sokáig nem volt ennyire egyértelmű.
Amikor kiderült, hogy nem érzi az illatokat, volt bennem egy elég erős csalódottság. Azon gondolkodtam, hogy akkor most… mennyire „valódi” az, amit ő megél az étellel kapcsolatban?
Én nagyban tanítom a makrobiotikus étkezést a magyar nőknek és anyukáknak, és “dicsekszem” azzal, hogy Dóri lányom mennyire szereti az általam elkészített makrobiotikus ételeket…..miközben nem is érzi az ételek teljes ízét.
És volt egy pillanat, amikor őszintén kifakadtam egy barátnőmnek:
„Basszus… akkor lehet, hogy az, hogy az én gyerekem szereti a fősztömet, nem is mérvadó, hiszen nem érzi igazán az ízeket, az aromákat…”
És ő egy mondattal helyretette bennem az egészet.
Azt mondta:
„Pont hogy most kéne megveregetned a saját válladat. Mert ha te nem adtál volna neki egy alapot, egyfajta „étel edukációt”, akkor nagyon könnyen elcsúszhatott volna.”
Belegondoltam, és igaza volt.
Az ultrafeldolgozott ételek sokkal intenzívebben vannak fűszerezve. Sokkal sósabbak, agyon vannak cukrozva — és ugye, ezek az ízek azok amiket ő érez, neki ezek erősebb élményt adhatnának.
Ha nem lett volna ott a mi példamutatásunk és tudatosságunk, akkor ez vált volna természetessé.
Összeteszem a két kezemet, hogy neki az a természetes amit tőlünk lát és tapasztal. Az, ahogy élünk, és ez nem csak az ételre igaz hanem mindenre.
A sportra.
Az olvasásra.
Arra, ahogy gondolkodunk dolgokról.
Ez az, ami egy stabil alapot ad neki.
És ilyenkor jön rá az ember, hogy amit „csak csinálsz” nap mint nap…az valójában nevelés.
És nem az számít, mit mondasz, mit papolsz a gyerekeidnek, hanem az, amit a gyereked minden nap lát belőled.
Mire figyeljünk? – a szaglás hiánya bizonyos helyzetekben veszélyes is lehet
Van ennek az egész storynak egy része, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: a biztonság.
Mert vannak helyzetek, ahol a szaglás hiányossága veszélyes lehet.
Ő nem érzi a gázszagot.
Nem érzi a füstöt tűz esetén és egy ételnél sem biztos, hogy észreveszi, ha megromlott — legfeljebb akkor, ha az íze nagyon eltolódik, például egy édes dolog savanyúvá válik.
Ezért nagyon fontos, hogy akik körülötte vannak, tudjanak erről. Nem dramatizálva. Nem túlgondolva. Egyszerűen csak tudva.
Így lehet biztonságban a mindennapokban, anélkül, hogy bármit elvonnánk tőle, vagy korlátoznánk a szabadságát.
Egy szó mint száz: én végtelenül büszke vagyok a kislányomra és magunkra is
Az, hogy Dórikám egy olyan kislány aki sportol, olvas, gondolkodik, kérdez, dönt és tudatosan, egészségesen étkezik, él az ő saját kis rendszerében, világában akkor ránézek, és baromira büszke vagyok rá, mert egy szuper kislányom van.
Viszont nagyon fontos elismerni magunkat is mint anyuka, és erre most elmesélek egy nagyon rövid kis példát.
Minden évben amikor elérkezik a gyerekeim szülinapja, akkor én rajtuk kívül magamat is ünneplem, és magamra is koccintok egy pohár pezsgővel, hiszen én hoztam őket a világra.
Szóval csak arra szeretnék minden anyukát bíztatni, hogy szánjon magára minőségi időt, éljen úgy, ami példaértékű lehet a családja a gyerekeire számára is, és amikor ennek észreveszi az eredményét, akkor legyen nagyon büszke a gyermekére és veregesse meg a saját vállát ezt mondva: “Brava, ezt is jól csináltad!”
