A Rántott Máj-trauma; Kezdeti Lépések
Volt egyszer egy vasárnap, amikor minden megváltozott. Anyukám – aki amúgy egy igazi konyhatündér – éppen ebédet készített: rántott sajtot nekem, rántott májat apukámnak. Az illatok keveredtek, én pedig gyermeki lelkesedéssel kaptam a kezembe az egyik frissensült „valamit”, és jóízűen beleharaptam. Egy pillanatig minden rendben volt, aztán… jött a felismerés. Ez nem sajt. EZ. EGY. MÁJ.
Képzeljétek el, ahogy szaladok a mosdóba, köpködök, fogat mosok, és közben valami olyasmit gondolok, hogy „ez volt az első és utolsó hússzelet, amit valaha az életemben megkóstoltam.” Akkor még nem tudtam, hogy ez a kijelentés nem tart ki örökké, de ez az emlék örökre beleégett a gasztronómiai történelmembe.
A kezdetek: anyatej, zöldségek és juhtúrós puliszka
Kezdjük az elején…
Nagyon kis súllyal születtem, és anyatejes babaként indultam neki az életnek. Édesanyám lakto-óvo vegetáriánus volt, ezért én is ebben a szellemben kezdtem meg az első falatok bevezetését. Hús? Az nem volt. Zöldségek, gyümölcsök, tejtermékek? Azok annál inkább. Szerencsére modern gondolkodású gyermekorvosunk támogatta ezt a fajta hozzátáplálást, és ezáltal egy viszonylag kiegyensúlyozott, húsmentes étrenden nőttem fel.
A kedvenc ételem? A juhtúrós puliszka kaporszósszal! Már akkoriban is rajongtam az egyszerű, természetes ételekért, amik tele voltak ízzel és lélekkel.
Az első botlás: virsli és társai
A hússal való viszonyom azonban nem maradt örökre makulátlanul távolságtartó. Jött egy erdei ottalvós kirándulás, ahol a menü nem válogatott. Májkrémes kenyér, virsli, krinolin – ezeket kínálták, és én ott, az erdő közepén, kénytelen voltam megkóstolni valamit. A májkrémet azóta is kerülöm, de a virsli… nos, az meglepően ízlett. Ez volt az a pont, ahol először kezdtem nyitni a húskészítmények felé, bár akkor még nem sejtettem, hogy a virsli milyen „minőségi alapanyagokból” készül.
Innen kezdve szép lassan belekóstoltam a húskészítmények világába: szalámi, sonka, párizsi – mind a „húskategória alsó szintjei”. Nem állítom, hogy ezekre büszke vagyok, de minden út valahol kezdődik, nem igaz?
Porlevesek és gyorsételek – a 90-es évek „ízei”
A 90-es években a gyorsételek kezdtek divatba jönni, és ez az étrendünkre is hatással volt. Anyukám sokat dolgozott, ezért az ebédek és vacsorák gyakran valamilyen instant megoldásra szorítkoztak: porleves, porból készült krumplipüré, és társai. Bevallom, gyerekként imádtam ezeket, sőt, jobban ízlettek, mint a nagymamám házi krumplipüréje. (Igen, én is tudom, hogy ez szentségtörés!)
A McDonald’s is betört az életünkbe. Néha jutalomként ehettem ott egy hamburgert vagy almás táskát, és tiniként az osztálytársnőimmel rendszeresen ott költöttük el a zsebpénzünket. Akkoriban még nem gondoltam bele, hogy ezek az ételek mennyire távol állnak az egészséges táplálkozástól, csak élveztem az újdonságot.
A sport és az első nagy felismerés
12 évesen kezdtem el kungfuzni, ami hatalmas hatással volt az életemre. Heti két edzésről indultam, majd 16 évesen már versenyekre jártam. Ahhoz, hogy a súlycsoportom felső határán legyek, fogynom kellett volna, de hiába edzettem heti ötször, egy deka sem ment le rólam.
Ezért orvosi vizsgálatok következtek, ahol kiderült, hogy pajzsmirigy-alulműködésem van. Ez a családi örökség nálam már 16 évesen jelentkezett, míg a nagymamámnál és anyukámnál sokkal később. Ez a felismerés arra ösztönzött, hogy még tudatosabban figyeljek az étkezésemre, és jobban megértsem a testem működését.
Ez a blogbejegyzés az én utam kezdetét mutatja be. A következő részben megmutatom, mi volt az életem mélypontja a táplálkozást illetően, és hogyan formálta át az étkezési szokásaimat az Olaszországba való költözésem.
A célom az, hogy megmutassam: bármilyen úton is jársz, mindig van lehetőség a fejlődésre és a változásra.
